Két kis magzat beszélget az anya hasában.
- Természetesen.
A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is hogy nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni és majd a szánkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. Mondok én valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most is túlságosan rövid.
- De, de! Valami biztosan lesz! Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- Figyelj! Onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér.
- Én nem tudom pontosan, hogy milyen lesz, amikor megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát és ő majd segít nekünk.
- A mamát??? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt, körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nem is létezik.
- De! Néha, amikor csendben vagyunk, hallani lehet, ahogy énekel és azt is érezni, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk...