A védákat, a hindu hitet, törvényt és bölcsességet erdei remeték és hagyományőrző bráhmin iskolák mentették át a történelem viharain, különösen a buddhizmus, majd az iszlám uralma idején. Eközben a filozófiai és istentiszteleti irányzatok sokasága jött létre és őrződött meg. A hagyományban hat „filozófiai” iskola különül el. Ezekből a metafizika, ateizmus, teremtés és anyagelvűség számunkra is ismerős elvei bonthatók ki, keveredve a logika és a számtan tisztázott elveivel.
Ezeknek az iskoláknak egyike a jóga. Az anyagtalanul ragyogó tiszta lélek teljes és végtelenül szabad megélésére irányuló módszerek maguk is sokfélék. Alapelvük a test megrendszabályozása. A tiszta lélek felragyogtatásához, a látszatok és minden anyagi „elégetéséhez” vivő út „felfelé” vezet a testben az egymás fölé rendezett csakrákon keresztül. Ezekben a „kerekekben” forog kundaliní, a rejtőző energia, s a világ minden értelme az óm (aom) szótagba sűríthető, amelynek végtelen ismétlése ott van a felfelé törekvés centrumában.
Az utolsó iskola a védánta, mely máig minden intellektuálisan színvo¬nalas hindu teológia alapja. A védánta követője volt Szvámí Vivékánanda és Srí Aurobindó éppúgy, mint a Nehru-időszak meghatározó gondolkodója, Rádhákrisnan. Az Upanisadok bölcseletére támaszkodó védánta számára a végső, személytelen realitás a „brahman”, amely saját lelkünkkel, az átmannú azonos. Hozzá viszonyítva minden más látszat, mája, elmúlás, szenvedés és bizonytalanság.
A Védákból származó tudásnak ez a nagy tisztázása a VTII. században Dé¬len élt bráhmin, Sankara műve. Tiszta, éles logikával, az indiai képszerű gondolkodást mégis fenntartva teremtett rendet a különféle elképzelések között. Bizonyára hatott rá a buddhizmus kidolgozott következetessége, viszont neki köszönhető, hogy a további századokban a hindu hit visszavehette primátusát.
Már a Krisztus előtti utolsó évszázadokban jelentős szerepet játszottak Vászudéva isten (Visnu) követői, a bhágavaták. Vászudéva később Visnuval és Krisnával vált azonossá, majd a középkor folyamán filozófiai mélységekre tett szert. A Bhagavad-gítá, az indiai gondolatok legmagvasabb foglalata is ezt a szemléletet példázza. A csatába tartó királyfi, Ardzsuna a tetteknek és kötelességeknek, valamint az élet tiszteletének ellentmondásán tépelődik. A klán törvényei szerint csatázni és ölni helyes-e, vagy a csatamezőt odahagyva embertársainkat élni hagyni. A királyfi kocsihajtója, Krisna válaszolja meg kérdéseit. Tetteink karmánktól, a születésünk és elfoglalt helyzetünk által ránk rótt kötelességeinktől függenek. A harcos ezért ölhet. Az „üdvözüléshez” vagy „megszabaduláshoz” vezető jóga természete is ettől függően többféle. A megfelelő szellemben végzett tevékenység is áldozat, s jóhoz vezet, amint az önmegtartóztatás, a tudás, vagy az alázatos hit, a bhakti jógája is.
