2023. július 5., szerda

Einstein világegyeteme (82)

Amikor egy újságíró megkérdezte Sir Arthur Eddington brit csillagászt, hogy ő valóban egyike-e annak a három embernek, aki érti Einstein relativitáselméleteit, Eddington mélyen elgondolkodott, és ezt válaszolta: – Csak azon gondolkodom, hogy ki lehet a harmadik. – A relativitással nem az volt a gond, hogy túl sok differenciálegyenletet, Lorentz-transzformációt vagy más bonyolult matematikát tartalmazott (márpedig sok ilyen volt benne; egyes részeknél Einstein segítségre is szorult), hanem az, hogy annyira nem köthető mindennapi tapasztalatainkhoz. 

A relativitáselmélet lényegében azt mondja ki, hogy a tér és az idő nem abszolút dolgok, hanem függnek a megfigyelőtől és a megfigyelt testtől, és ezek minél gyorsabban mozognak, annál nyilvánvalóbbak ezek az effektusok. Soha nem érhetjük el a fény sebességét, és akárhogyan próbálkozunk (minél gyorsabban mozgunk), annál jobban torzulunk a velünk nem együtt mozgó megfigyelő szemében.

A tudomány népszerűsítői szinte azonnal elkezdtek olyan módszereket kidolgozni, amelyekkel ezek a fogalmak megmagyarázhatók lesznek a nagyközönség számára. Az egyik (legalábbis üzletileg) legsikeresebb próbálkozás Bertrand Russell The ABC of Relativity (A relativitás ábécéje) című könyve volt. Ebben Russell egy olyan példát talált ki, amelyet azóta rengetegen alkalmaznak. Az olvasót arra kérte, hogy képzeljen el egy 100 méter hosszú vonatot, amely a fénysebesség 60%-ával halad. Ha valaki a peronról nézi, úgy látja, a vonat összes tartozékaival együtt 80 méteresre rövidült. Ha hallanánk az utasokat, hangjuk lassú lenne, mintha a lemezjátszón rossz sebességet állítottunk volna be, és mozdulataik is lassúaknak látszanának. Még a vonat órája is késne, az is 80%-os sebességgel mozogna.

A vonat utasai viszont – és ez itt a lényeg – mindezt észre sem vennék. Az ő számukra a vonaton minden teljesen normálisnak tűnne, viszont minket, akik a peronon állunk, összenyomottaknak és furcsán lassúaknak látnának. Tehát minden attól függ, hogy a megfigyelő hogyan mozog (vagy áll) a megfigyelt testhez képest. {inerciarendszer, azaz vonatkoztatási rendszer}

A jelenség persze minden mozdulatunkkor megtörténik. Ha átrepülünk egy földrész felett, a másodperc egy parányi töredékrészével kevésbé öregszünk, mint azok, akiket otthagytunk. Még amikor a szoba egyik feléből a másikba megyünk, akkor is egy egészen picit torzul tér– és időélményünk. Kiszámították, hogy ha egy métalabdát 160 km/h sebességgel dobnak el, az 0,000000000002 grammal nagyobb tömegű lesz repülése közben. Tehát a relativitás hatása valódi és mérhető. A gond csak az, hogy ezek a különbségek túl kicsik ahhoz, hogy a gyakorlati életben számítsanak. De a világegyetem más szereplői – a fény, a gravitáció, sőt maga a világegyetem – számára már fontosak.

2023. július 4., kedd

A dolgok nagysága (44)

A dolog kulcsa a körültekintés volt. A berendezést tartalmazó szobában nem volt szabad még suttogni vagy mozogni sem; Cavendish is a szomszédos szobából figyelte a kísérletet egy kis lyukon át bedugott távcsővel. A munka nagy pontosságot kívánt, és tizenhét összefüggő mérésből állt, amelyeket körülbelül egy év alatt sikerült elvégeznie. Számításai elkészültével Cavendish bejelentette, hogy a Föld tömege egy kicsit több mint 13 000 000 000 000 000 000 000 font, vagyis hatmilliárd billió tonna. 

A mai tudósoknak olyan pontos gépek állnak rendelkezésükre, amelyekkel akár egyetlen baktériumot is meg lehet mérni; olyan érzékenyek ezek a műszerek, hogy a mérési eredményt befolyásolja, ha valaki ásít a szomszéd házban. Sokat azonban nem pontosítottak Cavendish 1797-es mérésein. A Föld tömege jelenlegi tudásunk szerint 5,9725 milliárd billió tonna, ami csak körülbelül 1%-kal tér el Cavendish adatától. Érdekes, hogy mindez csak megerősítette Newton becslését, amelyet 110 évvel Cavendish előtt tett, mindenféle kísérlet nélkül. 

Tehát a XVIII. század végére a tudósok egészen pontosan ismerték a Föld alakját, méretét és távolságát a Naptól és a többi bolygótól; most pedig Cavendish a szobája négy fala közül megmondta a tömegét is. Gondolhatnánk, hogy a Föld korának megállapítása sem jelenthet nagy gondot, hiszen az ehhez szükséges anyagok a szó szoros értelmében a lábunknál hevernek. De nem. Az ember már belepiszkált az atomba, feltalálta a televíziót, a nejlont és az azonnal oldódó kávét, mire rájött, hogyan állapítsa meg saját bolygója korát.

Ahhoz, hogy ennek okát megtudjuk, északra, Skóciába kell utaznunk, és meg kell ismerkednünk egy ragyogó elmével, akiről nem sokat hallani: azzal az emberrel, aki felfedezett egy új tudományt, a geológiát.

A dolgok nagysága (36)

A Principia középpontjában a három newtoni mozgástörvény (amelyek nagyon leegyszerűsítve a következők: minden abban az irányban mozog, amelyikben elindították; addig marad egyenes vonalú mozgásban, amíg egy másik erő le nem lassítja, vagy el nem téríti, és minden hatáshoz van egy vele ellentétes irányú és egyenlő mértékű ellenhatás) és az egyetemes tömegvonzási törvény áll. Az utóbbi szerint a világegyetem minden teste vonzza a másikat. Lehet, hogy ezt nem mindig tapasztaljuk, de amint az olvasó itt ül, mindent vonz – a falat, a mennyezetet, a lámpát, a kedvenc macskáját – saját kis (tényleg nagyon kicsi) gravitációs terével. És az említett dolgok is vonzzák az olvasót. Newton jött rá, hogy két test akkora erővel vonzza egymást, ami – ismét Feynmant idézve – „arányos mindkettő tömegével, és fordítottan arányos a kettő közötti távolsággal”. Más szóval, ha megduplázzuk a két test távolságát, negyedakkora erővel vonzzák egymást. Az ezt kifejező képlet:


A fenti képlet persze nem olyasmi, aminek a legtöbben bármi hasznát vehetnénk, de annyit meg tudunk állapítani róla, hogy elegánsan tömör. Néhány kis szorzás, egy egyszerű osztás, és tessék: tudjuk, hogy milyen gravitációs viszonyban vagyunk az adott másik testtel. Ez volt az emberi elme által elsőként felismert valóban egyetemes természeti törvény, és ezért becsülik olyannyira Newtont.

2023. július 3., hétfő

Hogyan építsünk világegyetemet (29)

A szupernóvák persze nem csak a szórakoztatásunkra vannak. Többféle típusuk van (az egyiket Evans fedezte fel), és az egyik, az Ia szupernóva, a csillagászat fontos része lett, mert mindig ugyanúgy, ugyanannál a kritikus tömegnél robban fel. Ezért lehet normálgyertyaként használni kozmikus távolságok és a világegyetem tágulási sebességének megállapítására.

2023. július 2., vasárnap

Hogyan építsünk világegyetemet (23)

Akkorák a távolságok, hogy gyakorlatilag lehetetlen méretarányosan ábrázolni a Naprendszert. Még ha kihajtható oldalakat használnánk, vagy egy óriásplakátot, akkor sem jutnánk sehová. Ha a Naprendszer méretarányos térképén a Föld borsónyi, akkor a Jupiter 300 méterre van tőle, a Plútó pedig két és fél kilométerre (és körülbelül akkora, mint egy baktérium, tehát nem is látnánk). Ugyanezen a térképen a Proxima Centauri, a Naphoz legközelebbi csillag 16 000 kilométerre lenne. Még ha a térképet akkorára kicsinyítenénk is, hogy a Jupiter akkora lenne, mint a pont ennek a mondatnak a végén, és a Plútó egy molekulányivá zsugorodna, a Plútó még mindig 10 méterre lenne.

2023. július 1., szombat

Hogyan építsünk világegyetemet (19)

Rees szerint a világegyetemet leginkább hat paraméter jellemzi, amelyekből ha egyet a legkisebb mértékben is megváltoztatunk, a dolgok teljesen máshogy alakulnak. Annak, hogy a világegyetem ilyen maradjon, feltétele például, hogy a hidrogénből mindig ugyanolyan méltóságteljes módon váljon hélium: tömegének 0,7 ezreléke energiává alakuljon. Ha az érték ennél kisebb, mondjuk 0,6 ezrelék lenne, akkor nem jönne létre hélium, és a világegyetem kizárólag hidrogénből állna. Ha az érték nagyobb lenne, mondjuk 0,8 ezrelék, a kötések olyan erősek lennének, hogy már rég nem lenne hidrogén. Mindkét esetben ugyanaz az eredmény: ha egy kicsit is megváltoztatjuk a számokat, az általunk ismert világegyetem nem létezne.

Azt gondolom, hogy eddig minden rendben van. Hosszú távon persze kiderülhet, hogy a gravitáció egy kicsit mégis túl erős, és egy nap megállhat a világegyetem tágulása, sőt össze is omolhat egy másik szingularitássá, és a folyamat esetleg elölről kezdődhet. Másrészt viszont túl gyengének is bizonyulhat, és akkor a világegyetem tovább tágul, amíg minden olyan távol nem kerül egymástól, hogy nem lesznek anyagi kölcsönhatások, és a világegyetem egy szép tágas, mozdulatlan, halott képződménnyé válik. A harmadik lehetőség: a gravitáció pont jól van beállítva (a kozmológusok ezt nevezik kritikus sűrűségnek), és a világegyetem szépen megtartja méreteit, és a dolgok örökké folytatódhatnak. A kozmológusok lazább pillanataikban ezt nevezik Goldilocks-hatásnak, amikor minden éppen rendben van. (Megjegyzés: a fent leírt három lehetséges forgatókönyv neve zárt, nyílt, illetve sík világegyetem.)

Előbb-utóbb mindannyiunkban felmerül a kérdés, hogy mi történne, ha elmennénk a világegyetem szélére, és kikukucskálnánk a függöny mögül. Hol lenne a fejünk e művelet során, ha nem a világegyetemben? És mit látnánk? A válasz kiábrándító: soha nem érhetünk el a világ végére. És nemcsak azért, mert túl sokáig tartana az út (bár ez is igaz), hanem azért, mert ha elindulnánk kifelé egy egyenes mentén, és rendületlenül, örökké haladnánk, akkor sem érnénk el a külső határt. Ehelyett visszaérkeznénk oda, ahonnan indultunk (amitől valószínűleg elkeserednénk és feladnánk a dolgot). Ennek az az oka, hogy a világegyetem görbül. Hogy ez hogyan lehetséges, azt nem tudjuk elképzelni, de Einstein relativitáselmélete szerint így kell lennie (ezt később még tárgyaljuk). Most erről elég azt tudnunk, hogy nem valamiféle örökké táguló buborékban lebegünk. A tér úgy görbül, hogy ezáltal határtalan, de véges lehet. Magáról a térről még csak azt sem mondhatjuk, hogy tágul, mert (mint ahogyan azt Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus megjegyzi) „a naprendszerek és a galaxisok nem tágulnak, maga a tér nem tágul”. Inkább arról van szó, hogy a galaxisok rohamosan távolodnak egymástól. Ebbe elég nehéz valahogy beleérezni. Talán erről szólt J. B. S. Haldane biológus híres mondása: „A világegyetem nemcsak furcsább, mint amilyennek képzeljük, hanem annál is furcsább, mint amilyennek el tudjuk képzelni.

2018. június 3., vasárnap

Miért meditáljunk?

A buddhizmus tudatos életet jelent. Teljes élet jelenben lét, nyitott tudattal. Bátran szembenézni  a kihívásokkal, meglátni a lehetőségeket, és a választáshoz rendelkezni szabadsággal, bölcsességgel, szeretettel, természetességgel, erővel és magabiztossággal. 

Agyő, Világ! (200)