2023. július 9., vasárnap

Bumm! (127)

1990-ben az egyik kutató, Alan Hildebrand, az Arizonai Egyetem geológusa véletlenül találkozott a Houston Chronicle egyik újságírójával, aki történetesen ismert egy eleddig megmagyarázatlan, 193 kilométer széles és 48 kilométer mély, gyűrű alakú képződményt a mexikói Yucatán-félszigeten Chicxulubnál, Progreso város mellett, New Orleanstól körülbelül 950 kilométerre délre. A képződményt a Pemex mexikói olajtársaság munkatársai találták 1952-ben – éppen abban az évben, amikor Gene Shoemaker először látogatta meg az arizonai Meteor-krátert – de a cég geológusai azt vulkáni eredetűnek tartották, az akkori vélekedéssel összhangban. Hildebrand odautazott, és viszonylag gyorsan eldöntötte, hogy megvan a kráter. 1991 elejére már szinte mindenki osztotta a véleményt, hogy Chicxulub a becsapódás helye.

Ekkor még nagyon sokan nem értették, hogy milyen hatása lehet egy becsapódásnak. Stephen Jay Gould egyik értekezésében így írt saját érzéseiről: „Emlékszem, hogy eleinte erősen kételkedtem egy ilyen esemény hatóerejében… Hogyan lehetne, hogy egy mindössze 10 kilométer átmérőjű test ekkora pusztítást végzett egy majdnem 13 000 kilométer átmérőjű bolygón?”

Nagy szerencse, hogy az elméletet hamarosan tesztelni lehetett, miután a Shoemaker házaspár és Levy felfedezték a Jupiter felé haladó Shoemaker-Levy-9 üstököst. Ez volt az első eset, hogy az ember szemtanúja lehetett egy kozmikus összeütközésnek, méghozzá nagyon jól meg is lehetett figyelni az új Hubble-űrtávcső segítségével. Curtis Peebles szerint a legtöbb csillagász nem várt sokat az eseménytől, különösen, mivel az üstökös nem egyetlen tömbből állt, hanem huszonnégy egymás után következő kisebb darabból. Az egyik szemtanú szerint: „Úgy érzem, a Jupiter egyenként le fogja nyelni ezeket az üstökösöket, és még csak emésztési zavarokat sem fognak neki okozni.” Egy héttel a becsapódás előtt a Nature folyóiratban megjelent egy The Big Fizzle Is Coming (Jön a nagy sistergés) című cikk, amely szerint a becsapódás tulajdonképpen csak egy meteorzápor lesz.

A becsapódás 1994. június 16-án kezdődött. Egy hétig tartott, és sokkal nagyobb volt, mint bárki – talán egyedül Gene Shoemaker kivételével – gondolta volna. Az egyik darab, a Nuclens G körülbelül hatmillió megatonna erővel csapódott be, ami hetvenötször akkora, mint amekkora pusztításra bármelyik földi nukleáris fegyver képes. A G-jelű mag csak akkora volt, mint egy kisebb hegy, de a Jupiter felszínén Föld méretű sebeket ejtett. Ez volt az utolsó csapás az Alvarez-elmélet ellenzőinek.

Depiction of the Shoemaker-Levy 9 Collision as Viewed from Earth 1992

Mark mester kvarkja (107)

A kvarkok azonban nem sokáig maradhattak a legalapvetőbb, legegyszerűbb részecskék. Amikor jobban megismerték őket, kénytelenek voltak ezeket is tovább osztályozni. Bár a kvarkok túl kicsik ahhoz, hogy színük, ízük vagy bármilyen felismerhető fizikai tulajdonságuk legyen, hat csoportra osztották őket: fel, le, ritka, bájos, felső és alsó. Különös módon a fizikusok a fenti tulajdonságokat a kvarkok ízeként emlegetik, és ezeken belül megkülönböztetnek piros, zöld és kék kvarkot. (Nem rejthetjük véka alá gyanúnkat, hogy az elnevezések nem véletlenek; először Kaliforniában használták őket a pszichedelikus korban.)

Végül mindebből kibontakozott az úgynevezett standard modell, amit tekinthetünk a szubatomi világ építőkészletének. A standard modellben van hat kvark, hat lepton, öt ismert bozon plusz egy feltételezett hatodik, a Higgs-bozon (Peter Higgs skót fizikus után), és a gravitáción kívül három fizikai erő: az erős és a gyenge kölcsönhatás és az elektromágnesség.

2023. július 8., szombat

Mark mester kvarkjai (104)

A fizikusok tehát egyre nagyobb és hatékonyabb gépeket építettek, és segítségükkel számtalan részecskét és részecskecsaládot találtak, vagy legalábbis sok ilyen létezésére következtettek; megjelentek a müonok, pionok, hiperonok, mezonok, K-mezonok, Higgs-bozonok, közvetítő vektor-bozonok, barionok és tachionok. Ez még az atomfizikusoknak is sok volt egy kicsit. Egyszer Enrico Fermitől megkérdezte egy diákja egy bizonyos részecske nevét. A professzor így válaszolt: „Fiatalember, ha képes lennék megjegyezni minden részecske nevét, botanikusnak mentem volna.”

Ma a részecskegyorsítók neve beleillene bármelyik tudományos-fantasztikus kalandfilmbe: Szuper Proton Szinkrotron, Nagy Elektron-Pozitron-ütköztető, Nagy Hadronütköztető, Relativisztikus Nehézion-ütköztető. Ezek hatalmas energiákat felhasználva (némelyikük éjszaka működik, hogy a környező városokban ne halványuljon el a világítás, amikor a berendezést bekapcsolják) a részecskéket úgy felgyorsítják, hogy például egy elektron 47 000 hétkilométeres kört tesz meg egy alagútban egy másodperc alatt. Félő, hogy a lelkes tudósok egyszer majd véletlenül létrehoznak egy fekete lyukat vagy esetleg egy „ritka kvark”-ot, ami elméletileg kölcsönhatásba léphetne más szubatomi részecskékkel, és megállíthatatlanul terjedne.

2023. július 7., péntek

A hatalmas atom - erős és gyenge kölcsönhatás (95)

A kvantum-valószínűtlenségek talán legérdekesebbikére Wolfgang Pauli jött rá 1925-ben. A Pauli-elv (más néven: kizárási elv) szerint egyes atomméret alatti részecske-párok tagjai „tudják”, hogy a másikkal mi történik, még akkor is, ha eltávolodnak egymástól. A részecskék egyik tulajdonsága az úgynevezett perdület vagy spin. A kvantumelmélet szerint, amikor meghatározzuk egy részecske spinjét, a párja, bármilyen messze legyen is, ellenkező irányban, azonos sebességgel kezd el pörögni.

A dolgok annyira felpörögtek, hogy Bohr egy konferencián megjegyezte egy új elméletről, hogy nem az a kérdés, hogy az ötlet őrült-e, hanem hogy elég őrült-e. Hogy a kvantumvilág szabályai mennyire eltérnek a mindennapi életben tapasztaltaktól, Schrödinger egy híressé vált gondolatkísérlettel illusztrálta. Ebben egy feltételezett macskát egy feltételezett dobozba tettek, ahol volt még egy feltételezett radioaktív anyag egy atomja egy fiolányi hidrogén-cianiddal együtt. Ha a részecske egy órán belül lebomlik, egy szerkezet működésbe jön, eltöri a fiolát, a macska pedig elpusztul a mérges gáztól. Ha nem, a macska életben marad. Nem tudjuk, melyik eset fog bekövetkezni, tehát a macskát tudományos értelemben 100%-ban élőnek és 100%-ban kimúltnak kell tekintenünk. Ez viszont azt jelenti, írja Stephen Hawking – és meg tudom érteni, hogy miért hozza lázba ez a gondolat –, hogy hogyan is lehetne „előre jelezni a jövőbeli eseményeket, ha egyszer a világegyetem jelenlegi állapotát sem tudjuk pontosan felmérni!”.

A kvantumelméletet, vagy legalábbis egyes megjelenési formáit sokan nem is szerették különös mivolta miatt. Jó példa erre Einstein. Ez több mint ironikus, mivel ő volt, aki az 1905-ös „csodaévben” megmagyarázta, hogyan lehetséges, hogy a fotonok néha részecske, néha hullám módjára viselkednek, és ez a gondolat már az új fizikához tartozott. „A kvantumelmélet nagyon is tiszteletre méltó”, jegyezte meg udvariasan, de nem szerette. „Soha nem fogom elhinni, hogy Isten kockajátékot játszik velünk.”{Ezt a mondatot általában így idézik. Valójában ezt mondta: „Nem hinném, hogy bepillanthatunk Isten kártyalapjaiba. De hogy Ő kockázna, és »telepátiát« használna… ezt egy pillanatig sem hiszem.”}

Einstein nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Isten egy nem teljesen megismerhető világegyetemet teremtett. A távolhatás – hogy egy részecske azonnal hasson egy tőle esetleg több milliárd kilométerre lévő másikra – a speciális relativitáselméletet durván sérti. Semmi nem haladhatja meg a fény sebességét, és ebben a fizikában valahogyan, atomméret alatti szinten – az információ mégis mintha végtelen sebességgel terjedne. (Egyébként még senki nem magyarázta meg a részecskéknek ezt a különleges képességét. A tudósok a problémát úgy hidalják át, hogy – legalábbis Yakir Aharanov szerint – „nem gondolnak rá”.)

A kvantumfizika egy bizonyos fokú rendetlenséget jelentett, ami a fizikában eddig elképzelhetetlen volt. Hirtelen két külön szabályrendszer kellett a világegyetem egészének leírására – a kvantumelmélet a nagyon kicsi világához, a relativitáselmélet a minket körülvevő világegyetemhez. A relativitáselmélet szépen megmutatja, hogy a gravitáció hogyan hat a bolygókra, hogy azok a napjuk körül keringjenek, vagy hogy a galaxisok miért rendeződnek halmazokba, de részecske szinten használhatatlan volt. Az atomokat más erők tartják egyben, és az 1930-as években két ilyen erőt is felfedeztek: a gyenge és az erős kölcsönhatást. Az erős kölcsönhatás tartja össze az atomokat, emiatt maradnak meg a protonok az atommagban. A gyenge magerő több mindenért is felelős, de főleg egyes radioaktív bomlások sebességének szabályozásáért.

A gyenge kölcsönhatás nem is olyan gyenge; a gravitáció tízmilliárdszorosa milliárdszorosának a milliárdszorosa, az erős pedig ennél is sokszor hatalmasabb – hatásuk viszont csak nagyon kis távolságon belül érvényesül. Az erős kölcsönhatás hatósugara körülbelül egy atom átmérőjének a százezred része. Az atommag ezért olyan tömör és sűrű, és ezért lehetséges, hogy a nagy atommagú elemek instabilak; az erős kölcsönhatás nem tudja összetartani az összes protont.

Evans tiszteletes világegyeteme (95)

Végül, 1926-ban Heisenbergnek sikerült a kettőt összeegyeztetnie, és létrehozott egy új tudományágat, a kvantummechanikát. A kvantummechanika középpontjában Heisenberg bizonytalansági elve áll, amely szerint az elektron részecske, de olyan, amelyről úgy beszélhetünk, mintha hullám lenne. A határozatlansági elv miatt ismerhetjük az elektron pályáját, vagy azt, hogy egy adott pillanatban éppen hol van, de a kettőt egyszerre sohasem. Az egyik mérése ugyanis elkerülhetetlenül befolyásolja a másik adatot. És nem csak arról van szó, hogy nem állnak rendelkezésre megfelelően pontos eszközök; a határozatlansági elv a világegyetem megváltozhatatlan sajátossága.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyetlen adott pillanatban sem tudhatjuk egy elektron pontos helyét. Csak arról beszélhetünk, mennyi a valószínűsége, hogy éppen ott legyen. Dennis Overbye ezt úgy fejezte ki, hogy az elektron bizonyos értelemben csak akkor létezik, amikor éppen észlelik. Kicsit máshogyan fogalmazva, amikor az elektront éppen senki nem észleli, az „egyszerre van mindenütt és sehol”.

2023. július 6., csütörtök

Evans tiszteletes világegyeteme (94)

... fáradhatatlan Rutherford lett a cambridge-i Cavendish Laboratórium vezetője J. J. Thomson utódjaként. Olyan modellt alkotott, amely alapján érthetővé vált, hogy az atommagok miért nem robbannak fel. Rájött, hogy a pozitív töltésű protonok között valamiféle semlegesítő részecskéknek kell lenniük; ezeket nevezte el neutronoknak. Egyszerű, tetszetős elmélet volt, de hogyan bizonyítsa be? Rutherford munkatársa, James Chadwick tizenegy éven át szakadatlanul a neutront kereste, és végül, 1932-ben, meg is találta. Ő is fizikai Nobel-díjat kapott, 1935-ben. Boorse és társai tudománytörténeti munkája szerint nagy szerencse, hogy ez a felfedezés ennyit késett, mert a neutron ismerete nélkül nem lehetett atombombát készíteni. (Mivel a neutronoknak nincsen töltése, nem taszítja őket az atomok közepében lévő elektromos mező, ezért apró torpedókként bele lehet őket lőni egy atommagba, és ezzel elindul a maghasadás romboló folyamata.) Ha a neutront már az 1920-as években felfedezik, akkor „nagyon valószínű, hogy az első atombomba Európában készül el, és biztos, hogy a németek gyártanák”.

...

Az európaiaknak azonban más gondjuk volt: megpróbálták megérteni az elektronok furcsa viselkedését. A fő probléma az volt, hogy az elektronok viselkedése néha a részecskékére, néha a hullámokéra emlékeztetett. Ez a lehetetlen kettősség szinte megőrjítette a fizikusokat. A következő évtizedet Európa egész fizikustársadalma dühödt töprengéssel és elméletgyártással töltötte. Franciaországban Louis-Victor, Broglie hercege, egy főúri család leszármazottja rájött, hogy az elektronok egyes viselkedési furcsaságai eltűnnek, ha hullámnak tekintjük őket. A megfigyelés megragadta az osztrák Erwin Schrödinger figyelmét, aki gyorsan finomított az új elképzelésen, és kitalált egy hasznos rendszert, a hullámmechanikát. Ezzel majdnem egy időben a német Werner Heisenberg egy másik elmélettel állt elő, a mátrixmechanikával. Ez matematikai szempontból annyira bonyolult volt, hogy szinte senki nem értette, állítólag még Heisenberg sem. – Hiszen még azt sem tudom, mi az a mátrix – fakadt ki egyszer, de az ő feltevése megoldott olyan problémákat is, amelyeket Schrödinger elmélete nem.

2023. július 5., szerda

A hatalmas atom (92)

A neutronok száma nincs hatással az atomok fajtájára, de az atom tömege ettől függ. Az atomokban körülbelül ugyanannyi neutron van, mint ahány proton. Ha az atomhoz egy-két neutront adunk, vagy egyet-kettőt elveszünk belőle, ugyanannak az elemnek az izotópját kapjuk. A régészeti kormeghatározásban használt kifejezések mindig izotópokat jelentenek, például a „szén-14” jelentése egy szénatom hat protonnal és nyolc neutronnal (a tizennégy a kettő összege).

a szén, oxigén és klór atomszerkezete
(itt a neutronok nincsenek ábrázolva)

A neutronok és a protonok alkotják az atommagot. Az atommag kicsi, az atom térfogata milliárdod részének mindössze egymilliomod része, de hihetetlenül nagy sűrűségű, hiszen itt összpontosul az atom majdnem teljes tömege. Cropper ezt a következő hasonlattal világította meg: ha egy atomot székesegyház méretűre nagyítanánk, az atommag akkora lenne, mint egy légy, viszont a légy sok ezerszer nehezebb lenne, mint az egész épület. Ez a viszonylagos hatalmasság, ez a nem várt, szinte visszhangzó üresség ejtette zavarba Rutherfordot 1910-ben.

Agyő, Világ! (200)