Gondoljunk például a zuzmóra. A zuzmó a Föld egyik legszívósabb látható élőlénye, ugyanakkor az egyik legkevésbé törekvő lény is. Boldogan nő a napos sírkertben, de szépen terjed minden olyan környezetben, ami senki másnak nem lenne ínyére: szeles hegycsúcsokon, sarkvidéki törmeléken, akárhol, ahol a sziklákon szinte semmi nem él meg, eső és hideg van – e területeken szinte nem is akad vetélytársa. Az Antarktisz olyan területein, ahol gyakorlatilag semmi más növény nem él meg, rengeteg zuzmót találunk, körülbelül négyszázfélét, amelyek hűségesen tapadnak a szélfútta kövekre.
Az emberek sokáig nem tudták, hogyan képes erre ez a növény. Mivel a zuzmó a csupasz sziklákon él, szemmel láthatóan nem vesz magához táplálékot, és nem hoz magot. Sokan – iskolázott emberek is – úgy gondolták, hogy köveket látnak, amelyek éppen most változnak növénnyé. Egy megfigyelő, dr. Hornschuh 1819-ben így írt erről: „A szervetlen kő magától élő növénnyé válik!”
Ha a zuzmót közelebbről vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy a jelenség inkább érdekes, mint varázslatos. A zuzmó egy gombafaj és egy moszatfaj együttélése. A gomba olyan savat termel, amely feloldja a kő felszínét, és ezzel felszabadulnak az ásványok, amelyeket a moszat mindkettőjük számára értékes táplálékká alakít. Az elrendezés nem túl izgalmas, de nyilvánvalóan sikeres. A világon több mint húszezer zuzmófaj él.
...
Könnyen elsiklunk afelett, hogy az élet egyszerűen van. Emberként úgy érezhetjük, mindennek kell hogy célja legyen. Terveink, törekvéseink, vágyaink vannak. A lehető legteljesebb mértékben, állandóan ki akarjuk használni a részegítő létezést, amit ajándékba kaptunk. De miből áll egy zuzmó élete? Élni akarása mégis éppolyan erős, mint a miénk, sőt, jó érveim vannak rá, hogy kijelenthessem: még erősebb. Ha nekem évtizedeket kellene töltenem bolyhos kinövésként egy kövön az erdőben, nem hiszem, hogy sok kedvem lenne így folytatni. A zuzmók viszont így élnek. Mint majdnem minden élőlény, minden nehézséget elviselnek, minden törődést eltűrnek csak azért, hogy egy pillanattal tovább éljenek. Az élet tehát élni akar. De – és ez érdekes – sokszor ennél többet nem is akar.
...
Ha a Föld négy és fél milliárd éves történelmét egyetlen napba sűrítenénk, azt látnánk, hogy az élet nagyon korán kezdődött, körülbelül hajnali négykor; ekkor fejlődtek ki az első egysejtűek. Ennél aztán nem is jutott tovább a következő tizenhat óra alatt. Este fél kilenckor, amikor a napnak már csak egyhatoda volt hátra, a Földön semmi különös látnivaló nem volt, csak mikrobák. Ekkor megjelentek az első tengeri növények, majd húsz perccel később az első medúzák, és a rejtélyes állatvilág, aminek a nyomát először Reginald Sprigg találta meg Ausztráliában. Kilenc után négy perccel megjelennek a színen a háromkaréjú rákok, nem sokkal utánuk pedig a Burgess-pala formás állatai. Este tíz előtt valamivel a szárazföldön is növények jelentek meg. Nem sokkal később, amikor már két óra sincsen hátra a napból, a szárazföldön is állatok tűntek fel.
Mintegy tízpercnyi enyhe idő következett, ezért 10:24-re a Földet ellepték a nagy, karbontartalmú erdők, amelyek maradványaiból nyerjük ma a szenet, és megjelentek az első szárnyas rovarok. A dinoszauruszok éjjel, valamivel tizenegy előtt jelentek meg a színen, és vagy háromnegyed órán keresztül ők uralták a Földet. Huszonegy perccel éjfél előtt eltűntek, és megkezdődött az emlősök kora. Az ember éjfél előtt egy perccel és tizenhét másodperccel bukkant elő. Teljes írásos történelmünk beleférne egy pár másodpercbe, egy ember élete pedig csak egy pillanat lenne. Ezen a hihetetlen gyorsasággal lepörgő napon a szárazföldek folyamatosan csúszkálnak és ütköznek. Hegyek emelkednek ki és tűnnek el, óceánmedencék jönnek-mennek, jégtakarók terjeszkednek és olvadnak. Az egész folyamat során, percenként körülbelül háromszor a bolygón felvillan egy-egy pont, ami a Manson méretű vagy ennél nagyobb meteorok becsapódását jelzi. Csoda, hogy bármi is túléli ezt a barátságtalan, bizonytalan környezetet. Valójában nem sok minden éli túl sokáig.
