Aztán ahogy ott röhögcséltünk, a szomszéd asztaltól váratlanul átszólt egy női hang. Nagy meglepetésünkre magyarul. Egy ösztöndíjas píárszakember volt, aki az egyéves szerződését egy indiai körutazással zárta. Láthatóan India szerelmesévé vált, be is ismerte, hogy a kezdeti nehézségek után már annyira otthon érzi magát, nincs is kedve hazamenni. Nem volt valami bratyizós kedvében, de elmondott néhány érdekes dolgot. Azt például, hogy Indiában túl kell látni a mocskon, a patkányokon, a koldusokon, vagyis elfogadni a fennálló „rendet”, mert csak akkor van esély igazán megérezni a szépségét. Egyszerűen be kell látni, hogy ezeknek az embereknek ilyen az életük, ez egy másik világ, ne hasonlítsuk őket magunkhoz. Ne gondoljunk arra, hogy ez most nekik milyen rossz, hiszen fel sem tudják fogni. Itt ez a természetes. Megerősítette, hogy igenis hagyjuk figyelmen kívül a koldusokat, és nehogy pénzt adjunk egynek is, itt valóban ez a szabály. És hogy ne nézzünk a szemükbe.
Aztán beszélt arról az elismerésre méltó optimizmusról is, ami az állapotok ellenére az indiaiakra jellemző. Nem aggódnak fölöslegesen, nem lelkiznek, nem idegeskednek mindenen, hanem egyszerűen teszik a dolgukat. Ezt igazán eltanulhatnánk tőlük. Egy lengyel barátjáról is mesélt, aki az ösztöndíj félidejében hazament látogatóba. Bár hiányzott neki az otthoni közeg, de alig bírta kivárni, hogy visszatérjen. A barátai mind depresszióban fetrengtek, keseregtek a világ kilátástalanságán, gyógyszereket szedtek, szenvedtek, úgyhogy valósággal már menekült vissza, mert Indiában valahogy ismeretlenek ezek az érzések. Tökéletesen igazat adtam neki, ugyanezt éreztem. Engem is úgy tépett ki India a mély önsajnálatomból szinte órák alatt, hogy már nevetségessé váltam önmagam előtt. Túlzás lett volna persze azt állítani, hogy alapjaiban változtatta meg a világról való gondolkodásomat ez a felismerés, de mégiscsak megéreztem, hogy az élet egyetlen dologról szólhat: annak kell örülni, ami van.
