A troposzféra után a sztratoszféra következik. Amikor egy viharfelhő teteje klasszikus üllő alakúvá lapul, akkor a két réteg közötti határt látjuk. Ezt a láthatatlan mennyezetet tropopauzának hívják. 1902-ben fedezte fel egy hőlégballonon utazó francia, Léon-Philippe Teisserenc de Bort. Ebben az értelemben a pauza nem pillanatnyi megállást, hanem teljes megszűnést jelent; ugyanarról a görög szótőről van szó, ami a menopauza szóban is szerepel. A tropopauza még az Egyenlítőnél is nagyon közel van hozzánk. Ha egy olyan gyorslifttel mennék fel, amilyet mostanában a felhőkarcolókba szerelnek, az út (bár nem javasoljuk, hogy megtegye), nem tartana tovább húsz percnél. Az ilyen gyors emelkedés, ha közben a nyomást nem egyenlítik ki, legalábbis súlyos agy– és tüdőödémát okozna, vagyis a test egyes szöveteiben túl sok folyadék halmozódna fel. Amikor felértünk, nem sokan lennének életben közülünk. De még a lassabb emelkedés is kellemetlenségekkel járna. Tíz kilométerrel feljebb a hőmérséklet körülbelül -57 °C, és nagy szükségünk lenne oxigénpalackra.
A troposzféra elhagyása után a hőmérséklet ismét emelkedik, bár csak 4 fokkal – ezt az ózonnak köszönhetjük (amit szintén Bort fedezett fel bátor, 1902-es felszállásakor). Az itt következő mezoszférában -90 °C-ra csökken, utána viszont, a találóan elnevezett, de nagyon egyenetlen termoszférában hirtelen felszökik legalább 1500 °C-ra. A nappali-éjszakai hőmérséklet-különbség itt akár 500 fok is lehet, bár ebben a magasságban hőmérsékletről csak elvi szinten beszélhetünk. A hőmérséklet ugyanis a molekulák mozgékonyságát méri. Tengerszinten a levegő molekulái olyan sűrűn helyezkednek el, hogy csak kicsit mozdulhatnak – a centiméter nyolcmilliomodát –, mielőtt összeütköznének egy másikkal. Mivel az összes molekula állandóan ütközik, jelentős hőközlés történik. A termoszféra tetején, 80 kilométernél magasabban viszont olyan ritka a levegő, hogy bármelyik két molekula között több kilométer a távolság, ezért azok gyakorlatilag soha nem ütköznek. Tehát, bár az egyes molekulák forrók, nincs köztük sok kölcsönhatás, így a hőátadás elenyésző. Ez jó hír a műholdak és az űrhajók szempontjából, mert ha több hőkölcsönhatás történne, a Föld körül keringő mesterséges tárgyak kigyulladnának. {őőő... kigyulladnának? ismereteim szerint, a Föld körül nics, az égést támogató oxigén}
Az űrhajóknak még így is vigyázniuk kell a külső légkörben, különösen, amikor visszatérnek a Földre, ahogyan ezt a Columbia űrrepülőgép tragédiájakor láthattuk 2003 februárjában. Bár a légkör ritka, ha egy űrhajó túl meredek szögben (6°-nál nagyobban) vagy túl gyorsan érkezik, elég molekulával ütközik, hogy nagyon gyúlékony közeg keletkezzen. Ha viszont túl lapos szögben lép a termoszférába, visszapattanhat az űrbe, mint a vízen kacsáztatott kavics.
De nem is kell a légkör széléig elmennünk, hogy lássuk, milyen reménytelenül földhözragadt teremtések vagyunk. Bárki, aki járt már magasabban fekvő helyen, tudja, hogy nem kell sok száz méterrel eltávolodnunk a tengerszinttől, hogy testünk tiltakozni kezdjen. Még a tapasztalt hegymászók is – akik pedig edzésben vannak, alaposan felkészültek és oxigénpalackot hordanak magukkal – a magasban könnyen megszédülnek, hányingerük lesz, idő előtt kifáradnak, fagyások keletkezhetnek rajtuk, kihűlhetnek, migrént kaphatnak, elveszítik étvágyukat, és még más működési zavarok léphetnek fel. Az emberi test százféleképpen figyelmezteti a gazdáját, hogy nem ilyen magasan a tengerszint felettre tervezték.
