A bolygó felszíni folyamatainak valódi motorjai az óceánok. A meteorológusok egyre inkább egy rendszernek tekintik az óceánokat és a légkört, és ezért itt egy kicsit beszélnünk kell róla. A víz nagyon jól tartja és szállítja a hőt – hatalmas mennyiségekben. A Golf-áramlat mindennap annyi hőt szállít Európába, mint amennyi a világ tízévi széntermelésének elégetésével lenne nyerhető, ezért lehetséges, hogy az angol vagy ír tél olyan enyhe a kanadai vagy az orosz télhez képest. Ugyanakkor a víz lassan melegszik, ezért hidegek a tavak és úszómedencék még a legmelegebb nyári napon is, és ezért érezzük úgy, hogy az évszakok kicsit késnek hivatalos, csillagászati kezdetükhöz képest. A tavasz például márciusban kezdődik az északi féltekén, de legtöbb helyen áprilisig nem látjuk ennek a jelét.
Az óceánok nem homogén víztömegek. Különböznek hőmérsékletükben, sótartalmukban, mélységükben, sűrűségükben és más tulajdonságaikban, és ezért különböző módon szállítják a hőt, ami hatással van az éghajlatra. Az Atlanti-óceán például sósabb a Csendes-óceánnál, és ez jó. Minél sósabb ugyanis a víz, annál nagyobb a sűrűsége, és a nagyobb sűrűségű víz alulra süllyed. Ha az Atlanti-óceán nem lenne sósabb, áramlatai továbbhaladnának az Északi-sark felé, és felmelegítenék, Európa azonban nem kapna a melegből. A Földön a hőátadás fő okozója a termohalin keringés, ami mélyen a felszín alatt haladó lassú áramlásokat okoz. A folyamatot először Rumford grófja, a kalandor tudós észlelte 1797-ben.[59] Amikor a felszíni vizek Európa közelébe érnek, sűrűbbek lesznek, és mélyebbre süllyednek, majd megkezdik lassú visszaútjukat a déli féltekére. Amikor elérik az Antarktiszt, bekerülnek az ottani, sark körüli áramlásba, majd innen a Csendes-óceánba. A folyamat nagyon lassú; akár ezerötszáz évbe is telhet, mire a víz az Atlanti-óceán északi részéről a Csendes-óceán közepére ér, de a megmozgatott víz– és hőmennyiség hatalmas, az éghajlati hatás pedig felbecsülhetetlen.
...
A tengereknek még egy dolgot köszönhetünk. Hatalmas szénmennyiséget nyelnek el, és azt meg is őrzik. Naprendszerünk egyik furcsa vonása, hogy a Nap ma körülbelül 25%-kal erősebben ég, mint születésekor. Emiatt a Föld sokkal melegebb lehetne. Aubrey Manning brit geológus szerint „Ennek az óriási változásnak katasztrofális hatása kellett volna hogy legyen a Földre, és világunkat, úgy tűnik, mégsem zavarta.”
Tehát mitől marad bolygónk állandó és hűvös? Az élettől. Sok trillió kis tengeri élőlény, amelyről valószínűleg még csak nem is hallottunk: foraminiferák, kokkolitok és mészalgák, felveszik a légkörből a szenet (szén-dioxidot), ami az esővel együtt a tengerbe kerül, és ebből alakítják ki apró vázukat. Mivel a szén ott marad megkötve, nem kerül vissza a légkörbe, ahol üvegházhatást okozna. Végül a kis foraminiferák és kokkolitok és társaik elpusztulnak, a tengerfenékre hullnak, és ott mészkővé préselődnek össze. Különös, hogy az olyan gyönyörű képződmények, mint például Dover fehér sziklái szinte kizárólag apró halott élőlényekből épülnek fel, de még ennél is érdekesebb, hogy mennyi szenet tartalmaznak. Egy 15 centiméter élhosszúságú doveri mészkőkocka több mint ezer liter tömörített szén-dioxidot tartalmaz, ami másként a légkört károsítaná. A Föld kőzeteiben körülbelül húszezerszer annyi szén van, mint a légkörben. Végül a mészkő nagy része vulkánokban fog elégni, a szén visszatér a légkörbe, majd onnan az esővel a földre, ezért nevezik ezt nagy-szénkörforgásnak. A folyamat nagyon hosszú ideig tart – egy átlagos szénatom mintegy félmillió év alatt ér körbe –, de ha nincsenek zavaró tényezők, nagyon jól működik, és az éghajlatot stabil állapotban tartja.
Sajnos az ember előszeretettel, gondatlanul beleavatkozik a ciklusba, mivel túl sok szenet juttat a légkörbe, akár van elég foraminifera annak befogadására, akár nem. A becslések szerint 1850 óta a kelleténél körülbelül 100 milliárd tonnával juttattunk többet a levegőbe, és ezt minden évben még 7 milliárd tonnával tetézzük. Ez összességében nem túl sok; maga a természet – főleg a vulkánkitörésekkel és a növények pusztulásával – évente körülbelül 200 milliárd tonna szén-dioxidot küld a levegőbe, tehát harmincszor annyit, mint amennyit mi az autóinkkal és gyárainkkal. De nézzük csak meg kicsit távolabbról, milyen homályos aurája van a városainknak, a Grand Canyonnak vagy akár Dover fehér szikláinak, és látni fogjuk, hogy bizony jelentősen megnöveltük a légkör széntartalmát.
A nagyon régi jégminták alapján tudjuk, hogy a légkör „természetes” – tehát ipari tevékenység előtti – szén-dioxid-tartalma körülbelül 280 a millióhoz. 1958-ra, amikor a tudósok méricskélni kezdtek, már 315 volt a millióhoz. Ma az érték 360, és ez évente körülbelül egynegyed százalékkal nő. A XXI. század végére körülbelül 560 lesz.
A Föld óceánjai és erdői (ott is sok szén fér el) eddig megmentették az embert saját magától, de Peter Cox, a Brit Meteorológiai Hivatal munkatársa szerint „van egy küszöb, amelytől kezdve a természetes bioszféra már nem véd meg károsanyag-kibocsátásunk hatásaitól, sőt, felnagyítja azokat”. Félő, hogy a Föld melegedése hirtelen fel fog gyorsulni. Sok fa és növény ehhez nem tudna alkalmazkodni, és elpusztulna, ezzel pedig ismét szén szabadulna fel, ami tovább súlyosbítaná a problémát. A távoli múltban már történtek ilyen visszacsatolási folyamatok, pedig akkor még nem is volt ember, aki fokozta volna a gondokat. A jó hír viszont az, hogy a természet még itt is csodálatos. Majdnem biztos, hogy a szénkörforgás végül ismét beállna, és a Földet visszahozná az állandó boldogság állapotába. Amikor ez utoljára megtörtént, csak hatvanezer év kellett a gyógyuláshoz.
