A parkőr rejtvénye
A sors fogalmát többféle módon lehet értelmezni. Az egyik lehetőség, hogy a sorsot valami előre megadott, meghatározott dolognak tekintjük. Bármit teszel is, nem menekülhetsz a sorsod elől. Ez a felfogás egyrészt a természetéből adódó reménytelenség miatt meglehetősen nyomasztó; hiszen ha egy embernek eleve rossz sors jutott osztályrészül, eszerint semmi reménye arra, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Másrészt azonban mindig vannak emberek, akik számára igen kényelmes ez a szemléletmód: hiszen valójában nagyon megnyugtató, ha a jövő többé-kevésbé megbízható és előre látható, tehát nem kell állandóan rettegni a bizonytalan holnaptól.
Ez a felfogás azonban, amely a sors végzetszerű elkerülhetetlenségére épül, a tehetetlenség érzését váltja ki belőlünk, és belső ellenállást kelt. Akinek az életét nem kíséri siker, panaszkodik a sorsára: miért ilyen igazságtalan az élet? Az egyik ember bőségben él, a másik állandóan szükséget szenved. Az egyiknek minden az ölébe hullik, a másik félholtra dolgozza magát, mégsem jut sem¬mire. Az egyiket a természet megajándékozza szépséggel, okossággal vagy erővel, a másikra pedig valamiféle úgynevezett bűnök miatt egész életére rányomják a másodrendűség bélyegét. Miért vannak ekkora egyenlőtlenségek? Miért állít az élet a maga sok¬színűségével bizonyos emberek elé ennyi korlátot?
Milyen hibát követtek el azok, akik kevésbé szerencsések?
A hátrányos helyzetűek, miután elveszítették a reményüket, esetleg haragszanak a sorsra, és megpróbálják megtalálni a magyarázatot. A legkülönbözőbb elméletekkel találkoznak, amelyek a karmára és az előző életekben elkövetett bűnökre hivatkoznak. Próbáljuk csak elképzelni: Istennek nincs is más dolga, mint az engedetlen gyermekeit fegyelmezni, de a mindenhatónak épp ebben az esetben nem áll rendelkezésére hatékony nevelési módszer. Ahelyett, hogy a mostani életünkben büntetne meg bennünket a vétkeinkért, valamilyen érthetetlen okból a következő életekre halasztja a bűnhődést. Mi értelme van valakit akkor megbüntetni, amikor már nem is emlékszik vissza arra, amit egykor tett?
[...]
Napjainkban csak úgy nyüzsögnek körülöttünk a „megvilágosodottak”, akik egyetemes szeretetre és megbocsátásra szólítanak fel. Természetesen megtehetjük, hogy ilyen illúziókkal ringatjuk álomba magunkat, mintha a homokba dugnánk a fejünket, hogy így meneküljünk el a rideg valóság elől. Elképzelhető, hogy ezzel könnyebb lesz az élet, ám az ember a lelke mélyén nemigen érti, miért kell arra kényszerítenie magát, hogy megbocsásson annak, akit gyűlöl, és szeresse azokat, akik közömbösek a számára. Mi hasznunk lenne belőle? Az így kikényszerített boldogság mindig mesterkélt marad.
