A fizikusok tehát egyre nagyobb és hatékonyabb gépeket építettek, és segítségükkel számtalan részecskét és részecskecsaládot találtak, vagy legalábbis sok ilyen létezésére következtettek; megjelentek a müonok, pionok, hiperonok, mezonok, K-mezonok, Higgs-bozonok, közvetítő vektor-bozonok, barionok és tachionok. Ez még az atomfizikusoknak is sok volt egy kicsit. Egyszer Enrico Fermitől megkérdezte egy diákja egy bizonyos részecske nevét. A professzor így válaszolt: „Fiatalember, ha képes lennék megjegyezni minden részecske nevét, botanikusnak mentem volna.”
Ma a részecskegyorsítók neve beleillene bármelyik tudományos-fantasztikus kalandfilmbe: Szuper Proton Szinkrotron, Nagy Elektron-Pozitron-ütköztető, Nagy Hadronütköztető, Relativisztikus Nehézion-ütköztető. Ezek hatalmas energiákat felhasználva (némelyikük éjszaka működik, hogy a környező városokban ne halványuljon el a világítás, amikor a berendezést bekapcsolják) a részecskéket úgy felgyorsítják, hogy például egy elektron 47 000 hétkilométeres kört tesz meg egy alagútban egy másodperc alatt. Félő, hogy a lelkes tudósok egyszer majd véletlenül létrehoznak egy fekete lyukat vagy esetleg egy „ritka kvark”-ot, ami elméletileg kölcsönhatásba léphetne más szubatomi részecskékkel, és megállíthatatlanul terjedne.
