- Kína a bal agyféltekéjűek országa! - Kiáltottam fel.
A gondolat, amely felvillant bennem, tulajdonképpen olyan kézenfekvő volt, hogy nem is értettem, miért nem jutott hamarabb az eszembe.
A kínaiak életükből húsz évet töltenek bal agyféltekéjük fogságába zárva, mire megtanulnak írni. Eközben kreatív, jobb agyféltekéjük lustán pihen, mint egy kalitkába zárt madár. Szép lassan elfelejtenek szabadon szárnyalni, álmodni, merengeni, rágódni.
Nem figyelnek többé a belső hangra, a semmiből érkező sugallatokra.
Gyönyörű múltjuk, ősi tradíciójuk - az írás köti gúzsba a lelküket.
A gyereke pedig csak gyakorolnak, másolnak és másolnak. Másolják az írásjeleket, mint egy gép. Aztán felnőnek, de úgy maradnak, másoló üzemmódban. Először csak a kínai írásjeleket másolják, aztán a jogdíjas DVD-ket, Rolls-Royce-okat, Vuitton táskákat, márkás órákat és hamis ideálokat. És nem képesek kilépni a szerepükből. Ahogy én sem voltam képes levetkőzni a félelmem, kilépni a múltból és abbahagyni a keresést. Ebben mindannyiunk agyféltekéi egyformán működnek.
