Az archaikumban nem volt sok változatosság. Körülbelül kétmilliárd éven keresztül az egyetlen életforma a baktériumok voltak. Éltek, szaporodtak, rajzottak, de nem mutatták a legkisebb jelét is, hogy valamiféle fejlettebb, érdekesebb létformára törekednének. De valami mégis történt: a cianobaktériumok, esetleg a kékeszöld moszatok, megtanultak kihasználni egy rendelkezésre álló erőforrást, a hidrogént, amely szinte végtelen mennyiségben megtalálható a vízben. Vízmolekulákat vettek fel, beépítették a hidrogént és kiengedték a számukra használhatatlan oxigént – feltalálták a fotoszintézist. {szerintem ez inkább kemoszintézis, mintsem fotoszintézis...} Margulis és Sagan szerint a fotoszintézis „kétségkívül az élet történetének legfontosabb, anyagcserével kapcsolatos találmánya”, és még csak nem is növényektől származik, hanem egy egyszerű baktériumtól.
A cianobaktériumok burjánzásával egyre több O2 lett a világban, ami nagy sokk volt az olyan élőlényeknek, amelyek számára mérgező, akkoriban pedig nem is volt másféle élőlény. Egy anaerob (oxigént nem használó) világban az oxigén rendkívül mérgező hatású. Fehérvérsejtjeink oxigénnel harcolnak a szervezetünket támadó baktériumok ellen. Az oxigén alapvetően mérgező természete meglepheti azokat, akik meg vannak győződve a gázélethez elengedhetetlen mivoltáról, de ez csak azért van, mert fejlődésünk során megtanultuk, hogyan használjuk. Másoknak az oxigén szörnyűség. Tőle avasodik meg a vaj, és tőle rozsdásodik a vas. Még az ember is csak bizonyos mértékig viseli el. Sejtjeink oxigénszintje körülbelül egytizede a légkör oxigénszintjének.
Az új oxigénhasznosító élőlényeknek két előnye volt. Az oxigénnel jobban lehetett energiát termelni, és legyőzte a konkurens élőlényeket. Ezek közül egyesek visszahúzódtak a mocsarak és tófenekek nyúlós, levegőtlen világába. Mások is így tettek először, de később (sokkal később) utat találtak az emésztőcsatornáinkba. Ezen ősi lények nagy tömege él bennünk, segítve az emésztésünket, de elpusztulnának, ha oxigén érné őket. És sok olyan anaerob élőlény is volt, amely nem tudott alkalmazkodni az új körülményekhez, és kipusztult.
A cianobaktériumok megjelenése hatalmas siker volt. Az általuk termelt többletoxigén először nem gyűlt össze a légkörben, hanem vas-oxidokat képezett, és az őstengerek fenekére süllyedt. A világ évmilliókon keresztül csak rozsdásodott – a jelenség tanúi a ma is fellelhető vasércrétegek, amelyekből az általunk használt vasat bányásszák. Sok tízmillió éven keresztül más nem is igen történt. Ha visszamennénk a proterozoikumba, nem sokkal látnánk ígéretesebbnek a helyzetet az élet szempontjából, mint előző látogatásunkkor. Lehet, hogy egy-egy védettebb vízben találnánk egy kevés élő tajtékot, vagy esetleg némi fényes zöld vagy barna bevonatot a part menti köveken, de ez minden. Az élet még láthatatlan.
