Megkérdeztem, mit gondolnak, mennyivel lehetne előre jelezni, ha egy hasonló méretű szikla indulna el felénk.
– Ó, valószínűleg semennyivel – válaszolta lazán Anderson. – Nem látnánk szabad szemmel, amíg fel nem izzana, az pedig csak a légkörben történne, vagyis körülbelül egy másodperccel korábban, mint ahogyan a Földbe csapódik. Olyan testről beszélünk, amelyik sok tízszer gyorsabban halad egy puskagolyónál. Hacsak valaki véletlenül meg nem látná, miközben bámulja az eget egy távcsővel – és erre nincsen nagy esély –, akkor teljesen váratlanul érkezne.
Sok mindentől függ, hogy egy becsapódó égitest mekkorát üt a Földön: a légkörbe belépés szögétől, a sebességétől és a pályájától; attól, hogy az ütközés sugárirányban történik, vagy csak súrolja a Földet; az érkező test tömegétől és sűrűségétől, és még sok más tényezőtől, amelyeknek egyikét sem tudjuk kideríteni ennyi millió évvel később. Amit viszont megtehetünk – ahogy ezt Anderson és Witzke meg is tették –, az a becsapódás helyének a megmérése és a felszabadult energia kiszámítása. Ebből azután különféle lehetséges forgatókönyveket készíthetünk arról, mi történhetett, vagy ha ijesztgetni akarnám az olvasót, azt mondanám, mi történhet.
A kozmikus sebességgel haladó kisbolygó vagy üstökös a Föld légkörébe olyan sebességgel lépne be, hogy az alatta lévő levegőoszlop nem tudna utat adni neki, és összenyomódna, mint egy biciklipumpában. Aki már használt ilyet, az tudja, hogy az összenyomott levegő gyorsan felforrósodik; az érkező égitest alatti levegő körülbelül 60 000 K hőmérsékletű lenne, tízszer olyan forró, mint a Nap felülete. A meteor útjában lévő akadályok – emberek, házak, gyárak, autók – a láng fölé tartott celofánhoz hasonlóan olvadnának és tűnnének el.
Egy másodperccel később, amikor a meteor áthaladt a Föld légkörén, becsapódna oda, ahol az előző pillanatban még mindenki tette a maga dolgát. Maga a meteor azonnal elporlana, de a robbanástól elmozdulna 1000 köbkilométernyi kő, föld és túlhevített gáz. A becsapódás körülbelül 250 kilométeres környezetében, amelyik élőlény nem égett meg a belépés pillanatában, az a robbanásban pusztulna el. Az első lökéshullám elképesztően nagy sebességgel gyűrűzne kifelé, mindent maga előtt tolva.
Akik nem voltak az elsődleges pusztítási zónában, azok a katasztrófából először is egy vakító fényfelvillanást látnának – olyan fényességet, amilyet emberi szem még nem látott –, majd egy pillanattal vagy egy-két perccel később elképesztő, apokaliptikus látványban lenne részük: egy zavaros, sötét fal nyúlik szinte az égig, betölti az egész látóteret, és óránként több ezer kilométeres sebességgel közeledik, ugyanakkor hang nélkül, hiszen jóval meghaladná a hangsebességet. Ha valaki éppen jó irányban nézne ki ekkor egy omahai vagy Des Moines-i magas épületből, elképesztő, örvénylő fátylat látna, amelyet azonnal követ a teljes megsemmisülés.
A Denvertől Detroitig tartó területen, többek között az egykori Chicagóban, St Louisban, Kansas Cityben, Minneapolisban és St. Paulban, tehát az egész Középnyugaton perceken belül minden, ami állt, a földbe döngölődik vagy lángokban áll, és majdnem minden élőlény halott. Az emberek még 1 500 kilométerrel a becsapódástól is a földre kerülnek, és meghalnak a repeszektől. Ahogy távolodunk fokozatosan egyre kevesebb kárt okoz a robbanás.
De ez csak az első lökéshullám. Csak találgathatunk, hogy miféle másodlagos katasztrófák következnének, de az biztos, hogy gyorsan történnének, és az egész Földre kihatnának. A becsapódás valószínűleg földrengések láncolatát indítaná el. Kitörnének a Föld tűzhányói. A partokat szökőárak pusztítanák. A Föld egy órán belül sötét füstfelhőbe burkolózna, mindenhová égő kövek és más törmelékek záporoznának, és ettől meggyulladna a Föld többi része is. Egyes számítások szerint az első nap végére körülbelül másfél milliárd ember halna meg. Az ionoszférában olyan zavarok keletkeznének, amelyek megbénítanák a tömegtájékoztatást, ezért a túlélők nem is tudnák, máshol mi a helyzet, és hová menekülhetnek. De ez nem sokat számítana. Egy vélemény szerint a menekülés csak „lassú halál lenne a gyors helyett. Nem sokakon segítene, ha elköltöznének, hiszen a Föld életfenntartó képessége mindenütt megszűnne.”
Annyi korom és lebegő hamu kerülne a levegőben, hogy a Napot hónapokig, esetleg évekig is eltakarná, és ezzel teljesen tönkretenné a növekedési ciklusokat. 2001-ben a Caltech kutatói az utóbbi KT becsapódáskor keletkezett üledékben talált héliumizotópok vizsgálata alapján azt állították, hogy annak körülbelül tízezer éven keresztül tartó hatása volt az éghajlatra. Ezt a tényt felhasználták annak bizonyítására is, hogy a dinoszauruszok kihalása gyorsan, egyszerre történt – legalábbis geológiai értelemben. Nem tudhatjuk, hogy az emberiség hogyan birkózna meg vagy egyáltalán megbirkózna-e egy ilyen helyzettel.
És ne felejtsük, hogy mindez figyelmeztetés nélkül történne.
