Hogyan jutok el az igaz szeretethez? (42)

A tartós szeretetnek a következő feltételei vannak:
- Csodálat
- Mindkét felet lelkesítő feladat
- Megértés

Az ideális partnerkapcsolat (39)

Minden ember keresi ideális társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták. Az ideális társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést. Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között létrejött kapcsolatról, s ebből a tényből az együttélésre és a szeretetre vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le. Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz ő az én számomra „kapu a belső Paradicsomhoz", amely saját tökéletességemhez vezet. Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell. A lélektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintjére rántanak le. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetővé.

A boldog szerelem aranyszabályai (125)

... Életemet a te kezedbe teszem, egyedül a tiédbe, visszavonhatatlanul. Habozás nélkül. Fel kell hát adnom magam. Teljesen. Szőröstül-bőröstül, testemet-lelkemet. Mindenemet. Az odaadás olyan szeretet, amely semmit sem követel, mert tudja, hogy minden jól van úgy, ahogyan van. Ez nem adok-kapok, mert a szeretetemért semmit sem várok viszonzásul. Vállalnom kell a kockázatot, hogy semmi sem marad belőlem, ha a dolog mégis balul ütne ki. Ha viszont visszafogjuk magunkat, egészen biztos, hogy balul üt ki.[...]

... csak a saját odaadásunk által kapunk tőle is odaadást. Életre szóló kötelék pedig csak két ember kölcsönös odaadása által jön létre. Szeretet híján nincs miért együtt maradni Minél jobban átadja magát valaki a párjának, annál nagyobb méltóságot sugároz. Nem szédeleg többé erre-arra, mert megtalálta az útját. Nem csupán valakije van, hanem társa. Ők ketten egyek. [...]

... Sokan visszarettennek társuk odaadásától. Éppen azért, mert az akkora erő, annyira kizárólagos és olyan mérhetetlen felelősség. Az önátadás óriási elhatározás. Ezt elfogadni és a következményeit vállalni szintén. Akinek sikerül valódi nagyságát kimutatnia, önmagát átadnia és társát elfogadnia, az visszatalált önmagához. Saját valódi erejéhez. Csakis az odaadás vezet el tehát a szabadsághoz. [...] Amikor az ember átéli ezt a mélységet, csodálatos dolog történik. Megismerkedik a könnyekkel. Sírva fakad. E védettség mélyén ugyanis van egy hely, ahol mindent elenged és minden szereptől megszabadul, miközben mélységes bánat tölti el. Mélységes, de felszabadító szomorúság. [...]

Az odaadás megszüntet mindent, ami elválaszt. Társunk szövetségesként áll mellettünk és végre teljes valónkban megismerhet minket. Adj hát utat a bánatnak! Ezzel veszel búcsút régi  "barátoktól", akikre már nincs szükséged.  Adj utat társad bánatának is! Nem miattad van. Csupán az irántad való mélységes bizalmat jelzi. Azt mutatja, hogy társad is célba ért. Engedj utat ezeknek az érzéseknek! Nem kell ehhez semmi különös. Csak nyugalom, megértés, odafigyelés. És semmi megjegyzés. [...]

{nők} Ezúttal egyszerűen csak légy jelen, csendesen és nyitott füllel. Add meg a párodnak azt, amiben eddig nem volt része: megértést, oltalmat és... odaadást. Az odaadás egységet teremt.

/beauteous/

A boldog szerelem aranyszabályai (83)

Ha csak az egyik fél beszél, társa minden bizonnyal hallgatásba burkolózott, miközben a másiknak, hogy ezt ellensúlyozza, be sem áll a szája. Ám ha társunkat egyfolytában elcsépelt dolgokkal untatjuk, a szavak ellenkező hatást váltanak ki: nemhogy közelebb hoznának, de eltávolítanak egymástól bennünket. Párunk, hogy szóáradatunkat ellensúlyozza, elutasítóan hallgat, és magába zárkózik, egy kis nyugalomra vágyva. A párbeszédet elutasítja, egyre inkább visszavonul a saját világába, miközben a másik egyre több kétségbeesett kísérletet tesz és az élet minden apró mozzanatát kommentálja. Nemcsak a sértő vagy bántó szavak némíthatják el a kapcsolatot, hanem az üres, semmitmondó szócséplés is. 

Az ilyen viselkedés valójában kétségtelen jele annak, hogy az egyik fél már rég kiszállt a kapcsolatból, és már csak némán tűri a társát.

India, a végletek birodalma (108)

Na, ezért érdemes olvasni! Nagy örömmel olvastam, hogy van, sőt definiálva van, az, amit gondolok a vallásról. Legalábbis ebben az apró szegmensében.

---

Tad Ekam Tvam

A hindu kultúra megengedő, ebben van óriási ereje. A görög filozófia nyo­mában járó racionalista európai gondolkodás alapszabálya a logikai vagy-vagy. Ha te x-hívő vagy, nem lehetsz y-hívő. Aki mindenben hisz, azt nálunk hitet­lennek könyvelik el. A hindu gondolati alapreflex az „is”: minden úton köze­lítheted az egyetlen realitást, amely benned mindenképpen megvan, s amelyet így a mindenséghez köthetsz. Így a hit, az istenségnek való odaadás megélésé­nek formái rendkívül változatosak. Nincs üldözés, uralkodó irányzat, teológiai zsinat, mely az igazságról dönthet. Egymás mellett ezrével keletkező, változó formák vannak. "Tad ekam tvam”: Te magad vagy az az Egy! A Rigvédának ez a három szava a legtömörebben mondja el, nem vétheted el az utad.

Annak kell örülni, ami van (96)

Aztán ahogy ott röhögcséltünk, a szomszéd asztaltól váratlanul átszólt egy női hang. Nagy meglepetésünkre magyarul. Egy ösztöndíjas píárszakember volt, aki az egyéves szerződését egy indiai körutazással zárta. Láthatóan India szerelmesévé vált, be is ismerte, hogy a kezdeti nehézségek után már annyira otthon érzi magát, nincs is kedve hazamenni. Nem volt valami bratyizós kedvében, de elmondott néhány érdekes dolgot. Azt például, hogy Indiában túl kell látni a mocskon, a patkányokon, a koldusokon, vagyis elfogadni a fennálló „rendet”, mert csak akkor van esély igazán megérezni a szépségét. Egyszerűen be kell látni, hogy ezeknek az embereknek ilyen az életük, ez egy másik világ, ne hasonlítsuk őket magunkhoz. Ne gondoljunk arra, hogy ez most nekik milyen rossz, hiszen fel sem tudják fogni. Itt ez a természetes. Megerősítette, hogy igenis hagyjuk figyelmen kívül a koldusokat, és nehogy pénzt adjunk egynek is, itt valóban ez a szabály. És hogy ne nézzünk a szemükbe.

Aztán beszélt arról az elismerésre méltó optimizmusról is, ami az állapotok ellenére az indiaiakra jellemző. Nem aggódnak fölöslegesen, nem lelkiznek, nem idegeskednek mindenen, hanem egyszerűen teszik a dolgukat. Ezt igazán eltanulhatnánk tőlük. Egy lengyel barátjáról is mesélt, aki az ösztöndíj félidejében hazament látogatóba. Bár hiányzott neki az otthoni közeg, de alig bírta kivárni, hogy visszatérjen. A barátai mind depresszióban fetrengtek, keseregtek a világ kilátástalanságán, gyógyszereket szedtek, szenvedtek, úgyhogy valósággal már menekült vissza, mert Indiában valahogy ismeretlenek ezek az érzések. Tökéletesen igazat adtam neki, ugyanezt éreztem. Engem is úgy tépett ki India a mély önsajnálatomból szinte órák alatt, hogy már nevetségessé váltam önmagam előtt. Túlzás lett volna persze azt állítani, hogy alapjaiban változtatta meg a világról való gondolkodásomat ez a felismerés, de mégiscsak megéreztem, hogy az élet egyetlen dologról szólhat: annak kell örülni, ami van.